Változó világ és gyerekek: tanítható-e a sikeres alkalmazkodás a gyerekeknek?
Az eredeti cikk megtalálható az alábbi linken:
A 2019 októberében megrendezett Hello, WMN! kerekasztal beszélgetés résztvevője volt blogunk állandó szerzője, Józsa Balázs. A beszélgetés témája ezúttal az volt, hogy miként tudjuk gyermekeink alkalmazkodását elősegíteni a környezethez, vagyis mennyi beleszólásunk van abba szülőként, hogy milyen sorsa lesz a gyermeknek abban a világban, amelyben a mi segítségünkkel és a mi általunk nyújtott minták és stratégiák mentén kellene eligazodnia. A beszélgetés hamarosan felkerül a Youtube-ra, de mi addig is összeszedtük, hogy gyakorlatunkban milyen pszichológiai tényezők tűnnek hangsúlyosnak. Józsa Balázs és Juhász Dániel gyermekpszichológusok írása következik.
A téma és a beszélgetés apropója leginkább az volt, hogy a XXI. században gyakorlatilag generációról-generációra olyan mértékben változik meg a környezet, hogy a szülőknek nem könnyű lépést tartani mindezzel, illetve az információs kor okozta ingeráradat is nagy kihívás elé állítja őket. Egyszerűen nehezebb fókuszálni a figyelmet, miközben rengeteg digitális eszközön keresztül árad felénk az információ. Saját magunk számára is szűrnunk kell az információt és természetesen gyermekeink számára is, ráadásul sok az ellentmondó üzenet. Ha például gyermeknevelési kérdésekben szeretnénk receptekhez jutni, tanácsokat kapni, különféle forrásokból ellentétes információkkal találkozhatunk pillanatok alatt.
Mi az, ami nem változott a gyermeknevelés tekintetében?
Amikor arra gondolunk, hogy mi miképpen éljük az életünket, és miért úgy, igazából két dologra gondolunk egyszerre: az egyik az, amit gyerekként szüleink közvetítettek a körülöttünk lévő világról, a másik fele pedig az, amit a megtanultakhoz mi magunk tettünk hozzá. Gyermekeinknél is ugyanez a két tényező játszik szerepet. Az elsődleges szocializáción keresztül mi szülők közvetítjük feléjük a világot, már akkortól kezdődően, amikor még az anyaméhben várnak megszületésükre. 3 éves korukra bizonyos szempontból már egészen jól elboldogulnak: megtanulnak beszélni, járni, kérni, játszani, bohóckodni. Megértik környezetüket, a benne élőket, és képessé válnak önmagukat is megértetni a világgal, az emberekkel. Az amit a világról tudnak, igazából kezdetben az, ahogyan mi, a szüleik látjuk a világot. A neves brit pszichoanalitikus, Donald Winnicott elgondolása szerint például
a szülők gyermekük érzelmeinek tartalmazásán és azok visszatükrözésén keresztül nyújtanak modellt ahhoz, milyen érzések vannak, azokat hogyan kell kommunikálni, később pedig szabályozni.
Ezeken keresztül sajátítja el azt, hogyan kell másokkal kapcsolatban lenni, és egy optimális környezetben, egy „elég jó szülő” mellett képessé válik biztonságosan kötődni szüleihez, amelynek mentén más kapcsolataiban is helyt tud majd állni és örömét leli. Ezek azok a minták, amelyek életük végig kísérik az embert és támpontul szolgálnak a világ megértéséhez, valamint a kapcsolatokban való eligazodáshoz. Mindez pedig korszakoktól függetlenül így működik, tehát így volt már a mi gyermekkorunkban, és így van most is.
Hol tud ez az egész leginkább félrecsúszni?
Amennyiben a szülő-gyermek kapcsolatban bármilyen zavar keletkezik, a gyermeknek nehezebbé válik a világ megismerése, és önmaga kibontakoztatása. Változékony, sodró, és elárasztó világunk sokféleképpen tudja megzavarni ezeket a folyamatokat. Megfeszített életvitelünk, állandó időhiánnyal való küzdelmünk, stressztűrő képességünk csökkenése, a minket elárasztó információáradat, mind-mind kihatással vannak arra, hogy mennyire tudjuk pontosan és jól felismerni gyermekeink valódi igényeit, és hogyan vagyunk képesek keretezni számukra az őket körülvevő világ dolgait, valamint hogyan tudjuk befogadható és további fejlődésüket tovább serkentő módon, visszatükrözni viselkedésüket. Szülőként gyakran elbizonytalaníthat minket a sok - gyakran ellentmondó - inger, és a sok külső elvárás, ez pedig szorongáshoz vezet, amely rányomhatja bélyegét fontos kapcsolatainkra is. A szülő-gyerek kapcsolatokban egy ráhangolódási nehézségekhez vezethet.
Ennek a ráhangolódásnak az alapja a már korábban is említett tartalmazás és a tükröző viselkedés. Ez egy finom, tudattalan folyamat, amely csak biztonságos kapcsolati helyzetekben tud hatékonyan működni. Szülőként a gyermekből érkező feszültséget el kell nyelnünk, mindez pedig hozzáadódik a bennünk máshonnan már jelenlévő feszültséghez. Gyakori jelenség, hogy a kétféle forrásból jövő stressz összekeveredik, a gyermek valódi igényei ennek homályába vesznek, hiszen a gyermek azt érzékeli csupán értetlenül, hogy ha kifejezi stresszes állapotát, a másik oldalról (a szülő részéről) még nagyobb feszültség keletkezik. Ilyenkor a gyermek azt élheti meg, hogy a világ zavaros, érthetetlen, ha ez krónikusan van jelen a kapcsolatban, akár azt is, hogy"valódi igényeim fenyegetőek számomra",
ezért jobban teszem, ha nem fejezem ki azokat, nem okozok bajt velük.
Összességében a gyerek így nehezebben fog tudni megnyugodni, egyedül marad feszültségeivel és nem tudja mi a jó. A szülők gyakori sikertelen megnyugtatási kísérletei szorongást, bűntudatot és további bizonytalanságot ébreszthetnek önmaguk alkalmasságával kapcsolatosan. A kapcsolat így egyre terheltebbé válik, és egyre inkább másról szól, mint a kölcsönös és ösztönös emberi alapigények. A gyermek úgy érezheti, ő nem megérthető mások számára, és ő sem érti a környezetét, és hogy valaki mássá kell válnia, mint aki valójában, hogy a feszültséget minimalizálni lehessen, és a környezete elfogadja.
Kezdetben a gyermeket körülölelő világot teljes mértékben a szülők teremtik meg: egy védőburkot generálnak élményviláguk köré, ami mindvégig érthető, és értelmezhető számukra. Amint azonban egyre inkább kiteljesednek képességeik, és egyre érettebbé válnak, egyre kevésbé kell védeni őket. Éppen csak annyira, hogy a kialakuló problémákat képesek legyenek megoldani. Sokszor elkövetjük azt a hibát, hogy túlzottan meg szeretnénk óvni gyermekünket a nehézségektől: sokat tanulunk vele pluszban, segítünk felöltözni neki pedig már egyedül is tudna, az ő javára csalunk a játékban, kitaláljuk helyette, hogy mit játszunk, nem mondunk el olyan dogokat, amik őt is érintik, csak azért, hogy ne éljen át kellemetlen érzéseket, kudarcot, frusztrációt. Ha belegondolunk, akkor a korábban vázolt helyzethez képest - amikor nincs elég érzelmi/figyelmi kapacitás a gyermekre - hasonlóan, ebben az esetben is a gyermek végül olyan képet alakíthat ki magáról, amely nem felel meg a valóságnak, ezért a jövőben, amikor már muszáj önállóbbá válnia (pl. óvodában, iskolában, felnőttként a munka világában vagy párkapcsolataiban) azzal kell szembesülnie, hogy mégsem minden alakul úgy, ahogyan ő azt előre elképzelte. Ez rendkívül nehéz helyzetet teremthet, amelyben a gyermek folyamatos konfliktusokat él meg a külvilággal, áldozatnak érzi magát és gyorsan elveszítheti önbizalmát.
Kamaszkorban minden megváltozik
A kamaszkor közeledtével a szülők feladata megváltozik. Már nem a világ dolgainak egyszerűsített magyarázatát közvetítik a gyermeknek, hanem saját bontakozó világlátásának, személyiségének változásait követik le és nyújtanak támpontot azokhoz. Természetes, hogy a gyerek, aki addig kérdőn nézett szüleire, hirtelen megkérdőjelez sokmindent, amit addig feltétel nélkül elfogadott vagy követett. Ez a fajta kritikus gondolkodás természetes és szükséges az önálló, autonóm működéshez és az egyéniség kibontakoztatásához, amely a felnőtt személyiség alapja lehet, de ezzel együtt gyakran fájdalmas lehet a szülők számára. A gyermek és a szülő eddig közösen konstruálta és magyarázta a világot, alapvetően harmóniában és egyetértésben, de ennek itt vége. A serdülő feladata az, hogy mindent felülvizsgáljon, megkritizáljon, szembehelyezkedjen a megszokott dolgokkal, hogy onnan is megfigyelhesse azokat. Ezután pedig már egyedül kell újraépítenie azt, hogy milyen ő maga, és milyen a világ, és milyen a viszonya ezzel a világgal. Ez szülőként nagyon nehéz, mert gyakran az első érzése az embernek az, hogy
“hát ,akkor minden amit eddig tanítottam, képviseltem teljesen felesleges volt”.
Mindehhez a hirtelen jött, gyakran ijesztő testi-lelki változások következtében felpezsdülő érzelmi élet mentén a gyermek részéről rapszodikus viselkedés jelenik meg és a keletkező indulatok általában a szülők felé indulnak meg. A gyerek szemtelen, szófogadatlan, önfejű, és impulzív lesz szüleivel, amelyből gyakran óriási viták lesznek. Mivel a tükrözés és tartalmazás ebben az életkorban is működtethető, fontos, hogy a szülők erősek maradjanak és minden körülmények között, továbbra is gyermekük pártján álljanak. Ha a serdülő viselkedése nem is elfogadható, az érzései mindig azok maradnak. Amennyiben azokat kérdőjelezzük meg vagy tiltjuk le, ebben az amúgy is nagyon magányos életszakaszban teljesen magára hagyva érezheti magát a sok szorongáskeltő élménnyel, amely szintén kamaszodásából ered. Úgy érezheti, nem jogosak az érzései, nem vállalhatja fel véleményét és nem szabad eltávolodnia, mert az rossz a szüleinek. Ez nagyon mély konfliktust okozhat benne, hiszen belső mozgatórugói pont ennek az ellenkezőjét diktálnák. Ilyenkor könnyen az lesz a vége, hogy önállósodását felfüggeszti, vagy a sok sikertelen leválási kísérlet után kitépi magát a szülői kötelékből, és teljes mértékben a korosztálya felé fordul, szüleitől pedig el. Egyik sem szerencsés forgatókönyv. Ezért fontos elfogadni, hogy a serdülőkorban nem a serdülők szabályozása és az erőviszonyok érzékeltetése a legfőbb feladat, hanem a kapcsolat minőségének a megőrzése. Minden megváltozik, minden kicsit nehezebb lesz, mások az igények, de így is együtt lehet maradni, meg lehet találni a közös hangot, vagyis egymásra lehet hangolódni. Ezt viszont már máshogy kell csinálni. Sokkal nehezebb helyzet, ha egy serdülő azt érzi, hogy nincs visszaút, mintha azt, hogy "lehet, hogy bénák a szüleim, de legalább számíthatok rájuk". Előbbi esetében már nem tud segítséget kérni, utóbbi esetben pedig azonnal rohan szüleihez. Egy dolog márpedig biztos:
egy serdülőnek még szüksége van arra, hogy szárnypróbálgatásai közben szerzett sebeinek gyógyulásában a család is segítse.
Hogyan segíthetünk nekik alkalmazkodni a világhoz?
Manapság világunk változékonysága, és a felénk áramló információk mennyisége megnehezíti az egyéniség kialakítását, így egyaránt könnyedén elbizonytalanítja a szülőt és a serdülőt is. Nehéz kiszűrni, hogy mi segít és mi nem. Az ember úgy érezheti, hogy minden igaz, és annak az ellenkezője is annak bizonyul. Szülőként szükség lenne arra, hogy megtanítsuk gyermekünket hogyan kell kiszűrni a számára fontos információkat, és jó döntéseket hozni, de mi szülők sem vagyunk erre képesek. A mai szülőgeneráció például nem digitális bennszülöttekből áll, a gyermekek viszont már azok. Ez azt jelenti, hogy egyszerre tanulunk ehhez alkalmazkodni, és tanítjuk erre gyermekünket. Segítséget jelenthetnének a szoros családi és rokoni kapcsolatok, akik utat mutatnának abban, hogy mi fontos, és mi nem, de ezek egyre kevésbé képesek betölteni funkciójukat.
Szülőként nehéz feladatunk van. Meg kell találnunk saját harmóniánkat a világgal, és mindeközben fel kell készítenünk gyermekeinket is arra, hogy ők is képesek legyenek ugyanerre. Ezért megismertetjük mindazzal őket, amit mi tudunk, és segítjük őket a egyedivé válásban is. Amikor felnőtté és önállóvá válnak, már az ő feladatuk hogy sikeresen adaptálódni tudjanak saját világukhoz. Saját boldogságukért önmaguk felelnek majd, de a velünk való kapcsolatuk adják ennek az alapját, amiért szülőként a gyermekkor alatt mi tartozunk felelősséggel.
“Ha korábban tudtunk együtt alkalmazkodni, akkor most már egyedül is fogok tudni”
– érzi ideális esetben egy fiatal felnőtt.A serdülőkor végén a cél tehát már nem az, hogy szülő és gyermeke együtt küzdjön meg a megváltozott világ kihívásaival minden helyzetben, hanem hogy a gyermek addigra elsajátítsa a sikeres alkalmazkodás képességét, amelyet már egyedül is kamatoztatni tud egész hátrelévő életében. Ha mi magunk is képesek voltunk/vagyunk átformálni a szüleinktől kapott világlátást sajátunkká, modellként tudjuk ezt a megküzdési módot átadni gyermekeinknek örökségként.
A cikk szerzői: Józsa Balázs és Juhász Dániel pszichológusok
